A szendi és a száki hősi emlékműnél is fejet hajtottak a szákszendiek május 23-án a Hősök Napja tiszteletére. A faluban lakossági kezdeményezésre emlékeztek ismét, legutóbb 2019-ben volt megemlékezés a két emlékműnél.

A háború nem dicsőség, a háború borzalom. Mindenki kiveszi belőle a részét: a harctéren küzdő katona, a hátországban maradó család. Sokszor értelmetlen háborúkat vívunk, és mindig elveszítünk valakit, kinek élete pótolhatatlan. A hősi halál sokszor nem dicsőséges vég, hanem tragédia. A hőssé válás csak az élőknek ad kapaszkodót, vigaszt. Az emlékezés formálja a hőst, mert a jövő dönti el, kit nevezünk annak. Ne feledjük azokat a százezreket sem, akikről nem szól krónika, akiknek neve sosem került márványba vésve, akikről nem született vers, vagy beszéd…- fogalmazott megemlékezésében Papp Attila Csaba polgármester, aki a gondolatait így zárta: e napon nemcsak emlékezünk, ígéretet is teszünk. Hogy méltósággal megőrizzük mindazok nevét, akik életüket adták azért, hogy ma itt lehessünk. Tartozunk nekik azzal, hogy nem feledjük őket – és most főhajtással, mély tisztelettel köszöntjük a hősöket, akik örökre velünk maradnak emlékezetünk csendjében.

„Jaj Istenem, hol fogok én meghalni, hol fog az én piros vérem kifolyni. Idegen föld közepében lesz a sírom, édesanyám arra kérem, ne sírjon…” – a Százszorszép Dalkör a „Kimegyek a doberdói harctérre” című katonadallal, Veszprémi Jánosné és Klestenitzné Beke Ildikó szavalattal tisztelgett a hősök előtt, az emlékműveknél Papp Attila Csaba polgármester és Klestenitz Miklós alpolgármester helyezte el a kegyelet virágait.

A száki és a szendi hősi emlékműre 2018-ban került egy-egy új név. Akkortól olvasható a száki emlékművön az 58 áldozat neve mellett Budai Lajosé is, aki a Don kanyarban harcoló magyar 2. hadsereg csapatainak leváltására küldött 3. honvéd gyalogezred tagjaként 1943. január 27-én tűnt el a hadműveleti területen.

A szendi emlékműre Hartmann Imre neve hatvankettedikként került, 22 évesen hunyt el. Hartmann Imre 1942 őszén váratlanul kapta a SAS behívót. A fővárosba vezényelték egy hadiüzembe, ahonnan a rossz ellátást és az embertelen bánásmódot követően nagybetegen érkezett haza egy év elteltével. Életét ekkor már a gondos ápolás sem tudta megmenteni.